Átköltöztünk

Újdonságok a Stony Plain Records-tól

A kanadai Stony Plain Records 2007. októberében két új lemezt adott ki, David Wilcox Boy In The Boat és Ronnie Earl and The Broadcasters Hope Radio című lemezeit.

A blues-rock gitáros David Wilcox a kanadai zenei élet ismert alakja, az új lemezén 14 felvétel található, hét saját szerzemény, valamint hét feldolgozás Blind Lemon Jefferson-tól, Blind Boy Fuller-tól, Muddy Waters-tól és Buddy Boy Hawkins-tól.

Számcímek:
1. Boy In The Boat
2. Drop The Pressure
3. Pistol Packin' Mama
4. Catman
5. Step It Up and Go
6. Shuckin' Sugar
7. Professional Victim
8. Bend A Little
9. I Am A Natural Born Lover
10. The Groove
11. Feel Like...
12. Flip, Flop and Fly
13. Buddy Boy's Blues

A kétszeres W.C. Handy díjas gitáros Ronnie Earl új lemeze már a negyedik, mely a Stony Plain Records-nál jelent meg (I Feel Like Goin’ On, Now My Soul, The Duke Meets The Earl, ez Duke Robillard-dal közös lemez). A lemezen zenésztársai (a) The Broadcasters tagjai: Dave Limina - billentyűs hangszerek, Jim Mouradian - basszusgitár és Lorne Entress - dob, vendég zenészként közreműködik: Michael “Mudcat” Ward - basszusgitár és Nick Adams - gitár.

Számcímek:
1. Eddie's Gospel Groove
2. Bobby's Bop
3. Blues For The West Side
4. I Am With You
5. Katrina Blues
6. Wolf Dance
7. Kay My Dear
8. Blues For The Homeless
9. Beautiful Child
10. Blues For Otis Rush
11. New Gospel Tune

Blues Patika Életműdíj

A Blues Patika Alapítvány a tavalyi évet követően, idén ismét életműdíjat adományoz a blues zenéért legtöbbet tett személyek részére.

Blues Patika Életműdíj 2007 - jelöltek listája:

Deák Bill Gyula - énekes
Póka Egon - basszusgitáros
Tóth János Rudolf - gitáros
Tátrai Tibor - gitáros
Török Ádám - énekes

A díj odaítéléséről független kuratórium dönt, ez évben azonban a közönség is bekapcsolódhat interneten keresztül a szavazásba a www.bluespatika.com címen.
A díj átadására 2007. november 15-én, a budapesti West Balkánban megrendezésre kerülő X. Blues Patika Jamboree-n kerül sor.

Az Electro-Fi Records újdonságai

2007. október 23-án az Electro-Fi Records két új blues CD-t jelentetett meg, Sharrie Williams I’m Here To Stay, valamint a Fathead Building Full Of Blues című lemezét.

Sharrie Williams nem ismeretlen a magyarországi blues zenét szerető közösség számára, hisz többször koncertezett már hazánkban, következőnek a 2007. november 12-től 17-ig tartó X. Blues Patika Jamboree-n lép fel. Az új lemezén 15 saját szerzemény hallható, kíséri zenekara, (a) The Wise Guys.

Számcímek:
1. Fire
2. Jealousy
3. Seeking
4. I'm Here To Stay
5. Gotta Go Thru Hell
6. Will You Still Love Me
7. Rhythm Of Life
8. I Gotta Find Me A Mojo
9. Power
10. It's Getting Late
11. I'm A Real Woman
12. Don't Give Up
13. I'm So Blue
14. Time
15. Pocono Praise

A kanadai Fathead az 1994-es megalakulásuk óta több lemezzel jelentkezett, melyek közül kiemelkedik a Blues Weather című anyaguk, ezzel megnyerték a "Best Blues Album" díjat a Juno Award-on (ez a díj Kanadában egyenértékű a Grammy-díjjal). A zenekar koncertezett Charlie Musselwhite-al és King Ernest-tel, szerepeltek a chicago-i Little Mack Simmons két lemezén.

Számcímek:
1. Jellyfish Blues
2. Fire In The Hole
3. What About Me?
4. Bitter When I'm Old
5. Katrina
6. One Day That Sun Will Shine
7. Apartment 10
8. I Pity The Fool
9. Too Many Heartaches
10. Backwoods Paradise
11. The Last Time
12. Building Full Of Blues

Novemberben sem maradunk Electro-Fi újdonság nélkül, hisz 20-án jelenik meg High Country Blues címmel Harrison Kennedy új lemeze. A kanadai énekes-gitárosnak ezt megelőzően csak egy CD-je jelent meg, melyet a Black & Tan Records adott ki VOICE + STORY címmel.

Számcímek:
1. Let Me Call You
2. Everybody Gets The Blues
3. High Country Blues
4. The Jones'
5. Run-A-Round Blues
6. Love Serenade
7. Baby Boy
8. U Meant It
9. Rollin' Man Blues
10. Don't Set Your Mind To Worryin'
11. I Got Your Number
12. Luv Work
13. Scratchin' Time
14. Blues From A Bottle
15. Get Up 'N' Go
16. Gonna Be Alright

Egy modern, és egy tradicionális újdonság

X. Blues Patika Jamboree

Ebben az évben tizedik alkalommal kerül megrendezésre a Blues Patika Jamboree, a fesztiválról Oláh Andort kérdeztem.

Pampalini: Idén, 2007. november 12-ike és 17-ike között tizedik alkalommal kerül megrendezésre a Blues Patika Jamboree. Az első fesztivál megszervezésekor milyen cél vezérelt benneteket?
Oláh Andor: A lelkesedés elsősorban és az, hogy a hazai bandákat együtt léptessük fel a külföldi sztár bandákkal, ezáltal bekapcsolódjunk a nemzetközi vérkeringésbe.
A hangulat viszont magával ragadott bennünket és energiát adott ahhoz, hogy önerőből tovább szervezzük, évről évre finomítva a Jamboree-t, a lényeget minél közelebb hozva a kitűnő zenészek segítségével.

P.: Tíz év egy fesztivál életében – főleg hazánkban – hosszú idő. Ki/kik adták a legemlékezetesebb koncerteket, kit/kiket tekinthetünk a Jamboree igazi felfedezettjeinek?
O.A.: Elértük ezt a jubileumi évet, aminek motorja a bluesért való rajongás. Körülöttem változtak mindig a személyek, mostanra viszont összeállt egy állandó team, akik velem együtt közhasznú munkásként táplálják a tüzet legjobb tudásuk szerint, időt és energiát nem kímélve.
Ez tartja életben a Blues Patika Jamboree-t.
Kik adták a legjobb koncertet? A magyarokról csak annyit szeretnék kiemelni, hogy ezen a fesztiválon való játék ünnep, és kitűnő muzsikát hoztak a zenészek, és nagy feelinget az éjszakai Fool of kisszínpad session-jaira is. Baráti légkör jellemzi az általában hajnalig tartó bulikat. Kicsit szakmai fórum is, gazdát cserélnek a sztorik és születnek újjak is.
A külföldi sztár bandák, előadók közül a Soul Full Heavenly Stars nyolc fekete tisztelendő gospel koncertje vitte a pálmát, Steve James szóló koncertje nyújtotta a legnagyobb élményt számomra, de ez mindenkinek a szíve szerinti választás.
Kik a Blues Patika felfedezettjei? A hazai Long Tall Sonny, külföldiek közül Karen Carroll, akit most fogunk széles körben bemutatni a novemberi Blues Patika Jamboree turnéján.

P.: Idén a fesztivál több napos lesz, hazánk több nagyvárosa mellett eljut a szlovákiai Érsekújvárra is. Honnét ez a kapcsolat? A jövőre nézve is több napos fesztiválban gondolkodtok, esetleg kibővítve az országok sorát?
O.A.: Pontosan, nov. 12. Debrecen, nov. 13. Pécs, nov. 14. Gyula, nov. 15. Bp. West Balkán, nov. 16. Érsekújvár, nov. 17. Szekszárd fogadja a rendezvényt.
A szlovákiai részen régi partnerem, Sajtos Feri barátom, akivel lassan tíz éve dolgozunk együtt és tervezgetjük a közös rendezvényeket.
A jövő év tervei, hogy a Jamboree természetesen a magyarországi állomásai mellett, egy európai csatornában utazva, minél színvonalasabb programot tudjon bemutatni az igényes közönségnek. Ez a rolling, utazó jellegű fesztivál Európában is egyedülálló és örülök, hogy ennek alapjait a jubileumi évre sikerült lerakni.

P: Tavaly, első alkalommal Blues Patika Életműdíj került átadásra Honey Boy Edwards, Nemes Nagy Péter és Hobo részére. Ez évben kik a díj várományosai, kik alkotják a kuratóriumot?
O.A.: A díj várományosainak és az ideiglenes szakmai kuratórium névsorát a Jamboree előtt egy héttel tesszük nyilvánossá a www.bluespatika.com oldalán.
Jövő évre előkészítjük annak lehetőségét is, hogy a közönség is bekapcsolódhasson a szavazásba.

P.: A koncertekre terveztek-e kiegészítő programokat, tervezitek-e hanghordozó, képi anyag megjelenítését a fesztiválról?
O.A.: A budapesti helyszínünkön, a West Balkánban lesz arra lehetőség, hogy társrendezvényeket szervezzünk:
- archív blues film vetítése;
- Faltum István és a Blues Patika közösen rendez blues fotó kiállítást;
- saját gyűjteményemből blues póló és plakát kiállítást szervezünk;
- szivarsarok és barbeqou, a kulminális élmények színesítése végett;
És természetesen mindenről archív anyagot készítünk.

P.: Zenészként, koncert szervezőként mik a jövőbeni céljaid? Hogy álltok a Memphis Gumbo nevű zenekaroddal, melyet Little G. Weevil-lel és Frankie Látó-val alkottok?
O.A.: A nyári koncertek és a lemezfelvétel után a következő évet készítem elő a trió számára.
2007-ben 5-6 különböző stílusú zenekarban fordultam meg, ismerkedve a korlátaimmal és a lehetőségeimmel is. Az októberi időszakban újra építettem a Mississippi Grave Diggers zenekaromat új koncepcióval, új felállásban. Bemutatkozás a novemberi Blues Patika Jamboree-n lesz, ahol vendégzenészünk lesz Karen Carroll.
Mindenkit várunk az ünnepi Jamboree-ra, ahol négy kitűnő zenekar, két hazai tehetséges banda, és két briliáns, fekete énekesnő (A blues nagy asszonyai) és zenekarainak teljesidejű koncertjét élvezhetitek.

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

A fesztivál részletes programja:
2007. november 12. – Debrecen, Kölcsey Művelődési Ház (19 óra)

III. Nemzetközi Szájharmonika Fesztivál

III. NEMZETKÖZI SZÁJHARMONIKA FESZTIVÁL
November 10. (szombat)
Budapest, Almássy téri Szabadidőközpont, (VII. Almássy tér 6.)

Több mint egy évtized elteltével, 2005 őszén újra megrendezésre került Budapesten a Nemzetközi Szájharmonika Fesztivál, amely óriási sikerének köszönhetően folytatódott 2006. novemberében és természetesen idén ismét megrendezik, immáron a III. Nemzetközi Szájharmonika Fesztivált, november 10-én, az Almássy téri Szabadidőközpontban.

A rendezvény célja, hogy alkalmat adjon a hangszer szerelmeseinek, hogy élőben is meggyőződjenek a szájharmonika sokszínűségéről és rendkívül széles körű használatáról, zenei stílusoktól függetlenül. Természetesen nem titkolt szándéka a fesztiválnak, hogy népszerűsítse a hangszert és magát az élőzenét.

A III. Nemzetközi Szájharmonika Fesztivál délután 16 órai kezdettel várja az érdeklődőket, fotókiállítással, múlt századi és kortárs szájharmonika kiállítással és vásárral, hangszerbemutatókkal, valamint filmvetítésekkel.
Az este 18 órai kezdettel induló fergeteges koncerteken elsőként a 12 fős, fiatalokból álló szombathelyi “West Wind Harmonica Band” lép színpadra, akik népszerű, ismert slágerek feldolgozásaival szórakoztatják a nagyérdeműt. 19 órától Ferenczi György Rackajam formációjának egyedi zenéjét hallgathatja a közönség. 20 órától kezd a francia “GREG ZLAP and Eric Starczan” duó Párizsból. Greg Zlap (Greg Szlapczynski) a kortárs szájharmonikázás egyik kiemelkedő alakja. Világszerte ismert és elismert szájharmonikás, aki az elmúlt tíz évben 5 lemezt készített, különböző formációkban. Játéka rendkívül változatos és izgalmas, műfaji korlátok nélküli. Szájharmonikázásában felfedezhetünk tipikus francia zenei elemeket, valamint kellemes jazzes melódiákat is. Greg Zlap előadását követően Pribojszki Mátyás, Szabó Tamás és Fórizs Balázs közös, “meglepetés-produkciója” a „Secret Room” lesz látható, hallható…
Este 21 órai kezdettel egy igazán archaikus, tradicionális bluest játszó csapat, a “CRAZY HAMBONES” műsorát élvezhetik majd. A zenekar szájharmonikása az amerikai Henry Heggen, aki a legendás Have Mercy zenekar oszlopos tagja volt hosszú éveken keresztül.
Az idei fesztivál legnagyobb sztárja kétségtelenül a hangszer többszörös világbajnoka, “CARLOS DEL JUNCO”, aki zenekarával 22 órai kezdettel lép színpadra. Carlos Del Junco Kubában született, majd később Kanadába költözött és ott vált népszerűvé. Az elmúlt tizenöt esztendőben végigturnézta egész Kanadát, az USA-t és Európa számos országát. Hazánkba most látogat először! Zenei stílusa nélkülözi a műfaji korlátokat, így a varázslatos kubai dallamoktól, a jazz-es elemeken túl a swing és a blues is fellelhető rendkívül egyedi szájharmonika játékában. Carlos eddig hat nagylemezt készített, valamint kilencszer(!) kapta meg az “év legjobb szájharmonikása díjat”, a Maple Blues Awards-ot.
A fesztivál késő esti időpontja is tartogat még meglepetést, hiszen a Pribojszki Mátyás Band vendége lesz Írországból “IAN SANDS”, aki a west-coast szájharmonikázás rejtelmeibe vezeti be a kedves közönséget, a vidám boogie-woogie-tól, a kellemes lüktetésű shuffle-ig.

A fesztivál idei koncertmenüje is igazi zenei csemege, hiszen keverednek a különböző zenei műfajok, a folk, a blues, a jazz, a rock, a funky valamint a soul és a világzene, melyekben természetesen a főszereplő maga a csodálatos instrument, a szájharmonika.

További információ:
Pribojszki Mátyás: 06-70/250-6146
www.harmonica.hu/festival

Koko Taylor: I Got What It Takes

Az eddigi kritikáimat átfutva tudatosult bennem a tény, bizony kevés női előadóval foglalkoztam eddig. Nosza, jöjjön a blues Királynője Koko Taylor.
Szegény családból származik Cora Walton, aki 1935. szeptember 28-án született Memphis Tennesseben. Neve nem később felvett művésznév, hanem becenév, mivel imádta a csokoládét.
Tizenegy éves korától árva, alig múlt tizenöt éves, amikor már gospeleket énekelt a helyi templomi kórusban. Kamaszként élőben hallgathatta Big Mama Thorton-t és Bessie Smith-et, de nagy hatással volt rá Muddy Waters, Howlin’ Wolf és Sonny Boy Williamson is.
Tizennyolc évesen leendő férjével, Robert „Pops” Taylorral közösen Chicago-ba költöztek munkát keresni. Kezdetben takarítónő volt, de éjszakánként és hétvégenként a klubokat járták.
1962-ben következett be a nagy áttörés, amikor egy előadása után Willie Dixon hozzálépett, és a következőket mondta: „Istenem, soha nem hallottam még nőt bluest énekelni úgy, ahogy te énekled! Nagyon sok férfi blues énekes van, de kevés nő. Ez kell manapság a világnak, egy olyan nő, mint te vagy, és a te hangod.”. Hamarosan szerződést is szerzett a Chess lemezkiadónál, majd néhány dalt írt is neki, többek közt a Wang Dang Doddle-t.
1975-ben szerződtette le az Alligator lemezkiadó, a mai napig itt is készíti a lemezeit.
Számtalan díjat begyűjtött eddigi pályafutása alatt: W.C. Handy díjak, Grammy-díjak, „Év legendája” díjat adományoztak neki, 1993. március 3-án „Koko Taylor Nap”-ot rendeztek Chicago-ban, sőt 1998-ban megkapta „Az év Chicago-i Nője” címet is.
Játszott David Lynch Wild At Heart című fimjében, de szerepelt a Mercury Rising és a Blues Brothers 2000 filmekben is.
2003 év végén betegeskedett, a barátai már a legrosszabbtól is tartottak, de mindannyiunk örömére felépült, és elkészítette a remek visszatérő albumát, a találó című Old School-t.
Az első Alligator-nál készített albuma a I Got What It Takes. 11 dal, saját szerzemények és feldolgozások vegyesen. 11 remek Chicago Blues szerzemény, keményen, érdesen. A számok jó része középtempós, a hangzást Abb Lock szaxofonjátéka és Bill Heid billentyűsjátéka színesíti, a gitárokat Mighty Joe Young és Sammy Lawhorn kezeli, de a főszereplő kétségkívül Koko Taylor, s tüzes, szenvedélyes előadásmódja.
Számos kedvenc szerzeményem található ezen a lemezen pl.: Mama, He Treats Your Daughter Mean, Honkey Tonkey, Find A Fool.
Aki megszerette e hangzást, és ezen előadót annak ajánlom további lemezeit: From The Heart Of A Woman, Queen Of The Blues, An Audience With The Queen, Jump For Joy, csalódni ígérem nem fognak!

A pécsi blues kocsma mozgalom története

20 éves a pécsi-blues kocsma

„Sándor Péter „Teve” 1987. október 23-án indította útjára Pécsett a blues-kocsmát, amiből „mozgalom” lett. 20 év telt el, amit jubileumi bulival szeretnénk megünnepelni… „ olvasható az erre az alkalomra megszervezett koncert plakátján. A koncertről és még sok másról kérdeztem Fekete Kálmánt a PMD Blues Band vezetőjét.

Pampalini: 20 éves a pécsi blues-kocsma. Ez alkalomból 2007. október 26-ára jubileumi koncertet szerveztetek. A koncerten három formáció lép fel, a Bormester Blues Band, a Stoni Blues Band és a PMD Blues Band. Az első két zenekar, már nem működik. Mennyire sikerült összehozni az eredeti tagokat, hisz gondolom már nem mindenki aktív zenész.
Fekete Kálmán: A Bormester Blues Band ugyan már valóban nem, de bő 10 éve működik a Stoni Blues Band, vagyis Stoni blues-kocsma mozgalom hatására alakult triója. Előtte is volt több országosan sikeres formációja, amelyekkel nagyon jó, dallamos beatzenét játszottak. Stoni ma rendszeresen zenél Münchenben, ahol két zenekarban is gitározik, énekel, egy ottani alapítványi zeneiskolában oktat.
Pécsett él és zenél a blues-kocsma ötletgazdája és megalapítója, a Bormester B. B. névadója, Sándor „Teve” Péter (rádiózik, tévézik, komponál és hangosít), így ő is könnyen elérhető. Minap üzent az egyik egykori alapító gitáros, Juhász Gábor: október 26-án koncertkörúton lesz, nem jöhet, de lélekben velünk lesz. A többieknek üzentünk, reméljük, eljönnek. Amúgy session jellegű lesz a buli, bárki hozhatja hangszerét, s ha tud, örömzenélhet velünk egy-egy blues sémára. Várható Tatabányáról a legendás kezdeti évek, ugyancsak blues-kocsmában született egyetemi zenekara, a Gyökerek is, Nagy Gyuri vezetésével, és jelezte érkezését, Jezernitzky „Jeze” Tamás is, a Coda zenekar korabeli gitárosa, aki pl. 2001-ben a magyar Sugar Blue turnén a PMD gitárosa volt.

P.: Az est folyamán még milyen kiegészítő programok lesznek?
F.K.: Attila fiam (a PMD jelenlegi és örökös basszerosa) a 20 évvel ezelőtti fotókból, archív anyagokból DVD-re fotómontázst készít, amelyek a Pécs TV régi, az Aranykacsában felvett anyagaival együtt az est folyamán folyamatos kivetítésre kerülnek. Egyéb előre tervezett programmal nem készülünk, de az Élet és Blues adta rögtönzéseknek helyt adunk.

P.: Tervezitek-e, hogy az estet valamilyen formában megörökítitek?
F.K.: Mivel remélhetőleg eljön a Pécs TV, és itt lesz néhány újságíró is, megfelelő médiaemlék marad számunkra. Egyéb hordozót – lemez, DVD, stb. – nem kívánunk kiadni (mert se pénz, se kiadó, se energia erre), de egészen biztos készül pár tucat fotó, videó-felvétel, és nem kizárt, hogy Attila fiam saját célra rögzíti a zenés blokkokat.
Nem utolsó sorban említem, hogy október 26-án eljön Pécsre az (egyszer volt) Magyar Blues Társaság elnöke, Nemes Nagy Péter blues-kutató, médiaszakember, aki – jó szokásához híven – vélhetőleg kellő mértékben és mennyiségben fog az utókor számára nyomokat rögzíteni.
Várjuk Berlinből Hagyó Bélát, a Palermo Boogie Gang egykori alapítóját, aki szájharmonika mester és oktató, nem bánnánk, ha fújdogálna kicsinykét.

P.: Milyen a jelenlegi klubélet, mennyire van fellépési lehetőségük blues együtteseknek Pécsen? A város megnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címért folytatott versenyt. Tudnak ebből profitálni a pécsi és a környékbeli blues, vagy akár a jazz formációk?
F.K.: Sajnos, nem sok jót és biztatót mondhatok. Klubélet, mint olyan megszűnt. Olykor, néha az Ifjúsági Házban fel-fellángol a blues klub, ami számunkra évi 1-2 fellépést jelent. Egyébként 0, vagyis nulla a köbön a klubélet.
A pécsi EKF pedig egyelőre a bizonytalanságok és kezdeti botorkálások fázisában leledzik: számtalan levelem, beadványom, projektem van a (nagyon jól fizetett) EKF-vezetők asztalán, de érdemben még egyikre sem kaptam választ. Legutóbb, az újonnan megválasztott Mészáros András főigazgatótól – aki rám szánt végre közel háromnegyed órát és meghallgatott – kaptam őszinte és biztató szavakat, s ami fontosabb, segítő szándékot, ötleteket. Ennek tudatában most némi remény éledezik bennem, de nem lesz könnyű menet.
A legnagyobb és régóta mételyező problémát abban látom, hogy Pécsnek nincs hozzáértő, piaci gondolkodású, könnyűzenében művelt kulturális vezetése. Nem jönnek rá – hiába tartok erről kiselőadásokat nekik -, hogy a könnyűzene, mint kulturális iparcikk, turisztikai vonzerőt növelő hatása világszerte bizonyított. Régóta szorgalmazom továbbá egy könnyűzenei produkciós iroda létrehozását, állami vagy EU-pályázati pénzből, ám egyelőre süket fülekre találok.
Vagyis, a kérdésed lényegére válaszolva: a pécsi és a környékbeli formációk egyelőre magukra hagyott partizánok, az EKF-ből egyelőre semmire sem számíthatnak.

P.: Mi a helyzet a PMD-vel? Nagyon régen hallottunk felőletek, az utolsó lemezetek is már több mint tíz éve jelent meg.
F.K.: A PMD már rég le- és beállt… a hazai blues-lét állóvize lett. Két Katona Tamásunk (apa és fia) más-más zenei irányba mozdult (a Fater duóban „unplagged”-ezik, Tomi októberben Texasba készül, hogy ott SRV. egykori zenekarával játsszon), próbákra képtelen vagyok elhívni őket. A PMD-t gyakorlatilag két fő élteti: én és a fiam, Attila. Azért persze játszogatunk, idén felléptünk a 6. Barcsi Blues Fesztiválon, Pécsett a POSZT-on, Verőcén (HR) a strandfesztiválon, Pécsett az általam szervezett II. Summertime Blues & Jazz Fesztiválon, Orfűn és még itt-ott, de már nincsenek turné ambícióink, sem egyéb kiugrási terveink. Egykoron bőven voltak, de mára úgy tűnik, csak nekem, a többieknek kevésbé.
Lemezünk akkor lesz, ha én kierőltetem, csak az a baj, fogytán az energiám, a reményem…

Most részben megújult formációval dolgozgatunk:

Rádóczy Jusztina – ének,
Tarnai Balázs – gitár,
Fekete Kálmán – billentyű,
Schmidt Attila – fuvola,
Fekete Attila – basszusgitár,
Somlai Gábor – dob

P.: A megújult formáció zenei stílusváltást is eredményezett?
F.K.: A megújult formáció részben stílusváltást jelent: szeretnénk egy kicsit elmozdulni a jazz-blues, a soul-blues irányába, de a legutóbbi próbán egy régi John Mayall nótát is (újból) összeraktunk.
Olyan számokat válogatunk, amelyek:
1. mindannyiunknak tetszenek (ha nem, akkor legalább nekem, zenekarvezetőnek, mert hogy a zenében demokrácia nincs…)
2. amit el tudunk játszani
3. amit még kevesen ismernek, de jó zene
4. amelyek zeneileg izgalmasak, nívósak, de a közönség számára is fogyaszthatóak.

P.: Te nemcsak zenéléssel, hanem írással is foglalkoztál, három könyv is megjelent Tőled. Várható-e valamiféle folytatása ezen írásoknak?
F.K.: Kb. 20 könyvem jelent meg eddig blues, autósport és párkapcsolati témában.
A három blues-könyvön kívül (Első magyar blueskönyv – 1997, Blues2 – 1999, Chicago Blues Expedíció - 2000) 13 kötet jelent meg az „Autóversenyzők mesélték” felcímű sorozatomban, az Alexandra kiadónál, és továbbiak vannak előkészületben. 2004-ben jelent meg a Férfiszív c. párkapcsolati témájú riportkönyvem, amit 2005-ben követett a Női szív.
2007. novemberében pedig megjelenik a közel 350 oldalas, nagy formátumú „A Mecsek Rallye 40 éves története” c. munkám.
Blues témában egyelőre nem tervezek könyvírást, ám abban a pillanatban nekiállnék, ha egy kiadó erre felkérne… (mert volna miről írni)

P.: A blues zenei tevékenységed nagyon sokrétű, hisz a zenélés, az írás mellett rádiós műsorvezetőként és koncert szervezőként is tevékenykedsz. Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
F.K.: Válaszom csalódást okozhat: egyelőre csak sejtosztódás szintjén beszélhetek „tervekről”. Pécs könnyűzenei jövőképe több mint siralmas (fentebb említett okok miatt), teszek még lépéseket egy igényes könnyűzenei produkciós iroda létrehozása érdekében, de lassan már sem elég erőt, sem elég ambíciót nem érzek hozzá, ami csak részben az én kényszerű kishitűségemnek, inkább a sorozatos falba ütközésnek köszönhető. Persze, a zenekar ettől még lehetne szorgalmasabb, hiszen mások jól elhúztak tőlünk.
Azért egyszer csak-csak előrukkolunk egy lemezanyaggal…

A beszélgetés e-mail váltáson keresztül valósult meg.

A Palermo Boogie Gang egykor és ma

A Palermo Boogie Gang megalakulásáról és a 2007-es új lemezéről Szabó Tamás tolmácsolásában olvashatjuk az alábbi sorokat.

A kezdetek:
A Palermo Boogie Gang igen csak kalandos módón alakult meg abban a formában, azokkal a tagokkal, ahogy leginkább ismerik az emberek (Fekete Jenő, Szabó Tamás, Bacsa Gyula, Kepes Róbert, Mezőfi István). Ezen azt kell érteni, hogy nem úgy született meg, mint ahogy a zenekarok többsége, (nekiállunk keresni tagokat, elszipkázzuk a zenészeket, egyiket ebből, a másikat abból a csapatból) hanem úgy, hogy elképesztő kanyargós utakon ismertük meg egymást, és nem közvetlenül a zenén keresztül.

Egy kis ízelítő a labirintusból:
Annak idején Hagyó Béla alapította a zenekart, melynek nevét az egykori Kassák blueskocsma büféjében lévő kávégépre ragasztott Milano Jazz Gang, (hozzátenném, hogy pár hónapja jártak Budapesten) matricáról változtatta át, Palermo Boogie Gang-re. Ha jobban belegondolok, (átvitt értelemben) ez Bodonyi Attilának köszönhető, hiszen az egykori blueskocsma mozgalom beindítója hívta meg a Bélát egy fellépés erejéig, és valami hangzatos nevet kellett kiírni a plakátra.
Szóval: Akkoriban a Béla egyszemélyes one man band zenekarába jól jött egy kisegítő gitáros. Így, hol Sykora Tamással, hol Fekete Jenővel játszott duóban. Jenővel, a „Kis Képzőben” (képző és iparművészeti középiskola) ismert meg. Egy pár évfolyam különbséggel, Ő és Jenő is odajárt. Aztán történt, hogy Jencinek eljött az akkor még kötelező bevonulás. Maradt Sykora Tamás, aki néha ráért, néha nem. Elkezdődött a vándor magyar. Bekerült a képbe az Európa Kiadó zenekar egykori gitárosa, Dénes „Dönci” József, majd érkezett Makó László szaxofonos, Helyes Gábor zongorista, Bacsek István harmonikás és olykor- olykor jó magam (ebből a korszakból vannak az első, próbákon készült kazettás, garázsfelvételeink). Ki, mikor ért rá.
De, hogy ne kerüljünk messzire, folytatom:
Közben Jenő, a katonaságnál megismerkedett Kepes Róberttal, akivel közel egy időben szereltek le, s miután összehaverkodtak adódott az alkalom egy zenekarra. Én akkoriban az Udvari Bolondok nevű blues bandában játszottam, ahol az akkor még éppen csak, hogy 14 éves dobos, Gyenge Lajos püfölte a hangszert. Mivel mi egy iskolába jártunk, a Nyomdaipari Szakmunkásképző és Szakközépiskolába, ezért többször elhívtam a Bélás zenéléseinkre. Közben Bacsa Gyula - aki egyébként a csapatban, az 1963-as születésével az örök rangidős lett - ebbe a suliba járt fotó- montír tagozatra, ami amolyan utóképzőnek számított. Ő is ahhoz a tanárhoz járt, aki nekem volt a rajztanárom, és aki később egy nagyon fontos mentorommá vált (pl. közmunka címén elkért a matekórákról).
Gyulát először ott láttam, ott ismertem meg. Ám, ahogy ez szokott lenni, a diáktársak a suli végeztével többnyire szétválnak, ezért Ő is erre a sorsra kárhoztatott. Sokáig nem kerültünk képbe. Ez mindaddig tartott, amíg a véletlen úgy hozta, hogy Gyula megismerkedett Jenővel. Akkoriban egy munkahelyen dolgoztak, a Magyar Nemzeti Galériában. Utólag vicces volt az akkori munkatársi gárda. Jenő képkeret restaurátorként dolgozott, Gyula a raktárban, és kiállítás rendezőként. Az érdekesség kedvéért mesélem, hogy a sor még nem zárható le, úgy, hogy ne említsem meg Soma Gésa nevét aki, akkoriban (itt-) ott takarított, és aki, később többször énekelt egy-egy számot velünk a Fregattos időkben.
Honnan tudom? Én akkoriban a galéria Szabados Árpád GYÍK műhelyébe jártam, heti rendszerességgel, művészettörténeti órákra és rajzolni.
Telt múlt az idő, és az Udvari Bolondok zenekarnak egyre jobban futott a szekér. Külön klubunk is volt, sok helyen játszottunk. Gyenge Lajos barátommal néha napján, a Palermoba is zenéltünk. Egy alkalommal Murányi György vezette Blueseum nevű klubban játszott az Udvari Bolondok zenekar, amikor megjelent Kepes Róbert és Jenő. Jenő szokásához híven akkor is beszállt egy lassú bluesba, így létrejött az első közös örömzenélésünk. Hazafelé menet a 6-os villamoson felmerült, hogy játszanék-e a zenekarukban. Mondom, hm, miért ne. Három zenekar, és még 18 éves sem vagyok, ez aztán a pályafutás. Lassan, lassan személyesen is megismertem az akkor még trió három tagját, amelyet Jenő, Kepes Róbert és
Vadász Péter dobos, (ma, Péter, többek között, a United zenekar oszlopos tagja) alkotott. Nagyon frappáns nevünk volt Claptomán. Jenci akkoriban nagyon szerette Eric Claptont (gondolom innen a név). Szerintem és a többiek szerint is ez a név rettenetes volt (gondoljatok a szó magyar tartalmára).
Vadász Peti, akkor még általános iskolás nebuló volt, és érthetően minden koncerten ott ültek a szülei (hiszen…). Az egyik bulink előtt mondta Jenci, hogy elhívott egy zongoristát. Aznap a budapesti Eötvös klubban volt fellépésünk. Nos: megjelent Gyula, így összeállt a kép.
Vadász Pétert sajnos a szülői szigor elszólította, így elkezdődött a dobos vándorlás. Sokszor zenéltük Lajossal, de Ő is egyre inkább a Jazz és az egyéb alkalmi popzenélés felé fordult.

Egy gondolatig visszatérnék Bélához.
Ő megismerkedett egy NDK-ban élő lánnyal, és a szerelem egyre hangsúlyosabbá vált, egyre többet maradt távolt, és a végén ki is költözött hozzá.
Nem felejtem el, az egyik utolsó hosszú éjjelbe nyúló beszélgetésünket, ahol nem csak egy harmonikás, egy haver, hanem egy barát és zenei példakép is született számomra. Ő elhagyta az országot, és a Palermo név ideiglenesen megszűnt. Mi Claptomán néven játszottunk tovább.
A mese úgy folytatódott, hogy nem tudtunk normális nevet adni a zenekarnak. Éreztük ez nem az igazi, de nem jött az ihlet. A Béla néha megjelent a fellépéseinken, közösen játszottunk, főleg Szentendrén, az Eötvös klubban. Az egyik alkalommal felvetette, hogy miért nem lesz az a nevünk, hogy Palermo. Fáradságos hiábavaló töprengés után, megjött az isteni szikra, legyünk Palermo Boogie Gang.
A zenekar ötödik tagja Mezőfi „Fifi” István. Őt, a budapesti Fiatal Művészek Klubjában („FIKA”), ismertük meg. Akkoriban már rendszeresen játszottunk a Fregatt sörözőben, többnyire dob nélkül, vagy alkalmi dobosokkal, és a koncertek után, mindig látványosan átvonultunk a FIKA-ba. Egyszer csak ott játszott egy zenekar, (Puki-Bugi Band) ahol a Fifi beugró dobos volt. Lecsaptunk rá! Ahogy zenéltünk és egyre több volt a fellépés, összecsiszolódott a zenekar. Egy ponton szóbakerült, ki honnan is jött. A Fifi meglepő módon abba a nyomdába járt gyakorlatra mint műszerész, ahol én voltam gépmester tanonc. Azt gondolom bezárult a kör, „félelmetes” és egyedi összeállásunk története. A képhez hozzátartozik az akkori miliő. Az éjszakában mozgó ifjú képzőművészek, alternatív zenészek, írók, festők, szobrászok szinte mindegyikét ismertük. Mindenki a saját múltjából hozta a kapcsolatokat. A Bizottság „művészzenekar” tagjai, a Tyereskova zenekar, épp úgy a haveri körhöz tartoztak, mint Greguss Sándor, Garaczi László, Tandori Dezső írók, Kádár Miklós Gulyás Gyula képzőművészek. Kevés akkori profi zenésszel voltunk személyes kapcsolatban. A muzsikus barátaink inkább az alternatív világból kerültek ki. Törzshelynek számított a Fekete Lyuk, a Tilos az Á, vagy a Blue Box. Ezeken, a helyeken inkább a kemény punk, a kísérleti zenét játszó bandák muzsikáltak. Emlékszem olyan bulira, ahol Wahorn András és Soma közös produkciója után, volt egy Palermo koncert, majd ezt követte a VHK tombolása. Szerintem, ez is meghatározója lett a zenekar pályafutásának, a zenéhez való hozzáállásunknak. Mindig befogadóak voltunk, rengeteg zenész fordult meg a koncertjeinken, részint, mert érdekesnek találták a műfajt és szerették volna kipróbálni magukat, részint, mert barátok voltak. Volt idő, amikor egy-egy koncerten résztvevő zenészek száma 12-16 fő volt. Ma is van olyan plakátom az arhívumomban, ahol ez áll: "Játszik a száztagú Palermo Boogie Gang".
Pár név a teljesség igénye nélkül: Lambech László, Balogh Mari-trombita, Eishinger Tibor-gitár, Weszely Ernő- zongora, Vojnics Attila-harmonika, szaxofon, Kirschner Péter,
Gál Gábor-gitár, Bana Róbert, Süle Ferenc, Molnár Gábor-dob, Kiss Endre-gitár,
Ef. Zámbó István-billentyű, Mákó Miklós, Kárpáti Dodi-trombita, Krunovsky Gábor-vibrafon. Flór Gábor, Makó László-szaxofon, aki 1991-ig állandó vendégként játszott velünk,
Kuncsner Mónika-pozán, Dániel Annah, Takáts Tamás- ének, Pribil György, Benkő Zsolt-gitár, stb.

Két fontos emberről, még nem esett szó: Podlovics Péterről és Nemes Nagy Péterről.
Podlovics Pétert Hagyó Béla mutatta be nekünk. Akkor ez egy fantasztikus dolog volt, már-mint az, hogy lesz egy zenekari Manager. Egy teljesen kitaposatlan úton ment Ő, és a zenekar is, hiszen ez a féle blues nem igazán volt népszerű. Nem ismerték. Nehezen lehetett eladni, nem voltak meg a kitaposott utak. Mindig magyarázni kellet, milyen zenét játszunk. Együtt tanultuk a műfajt, a szakmát. Akkoriban mindenki a blues szót, a Rolling Stones-hoz, a Doors-hoz, a Hendrix-hez, az Animals-hez kötötte. Mi egy nagyon más irányból jöttünk, és másként gondoltuk.
Péter merészségével csomó mindent kivívott a zenekarnak. Sokfelé jártunk, évi több száz koncertet szervezett, lemezt stb. Ma, amikor évente „ezer” blues fesztivált rendeznek, rengeteg külföldi zenész jár hazánkba, bele sem gondolunk, hogy egykoron nem így volt. A 70-es – 80-as években ugyan fel-feltűnt egy-egy előadó, Memphis Slim, Philadelphia Jerry Ricks, Rory Galagher, Alvin Lee, de nem volt általános. Ő az elsők között volt, aki komoly, csak a bluesról szóló fesztivált hozott össze. Szinesbőrű zenészeket hívott el, jó produkciókat, akiket még nem láthatott a közönség. Saját költségén nonprofit kazettákat jelentetett meg, így népszerűsítve a műfajt. Hála a jóságos égnek, ma is megmaradt az ezirányú megszállottsága!

A másik Pétert talán nem kell bemutatnom, hiszen az oldalt látogatók többnyire ismerik. Nemes Nagy Pétert (Dick) a 80-as évek elejei HBB koncertekről ismerem. Bluestörténeti előadásainak rövid gépelt másolata most is megvan. Bár a HBB közönség többségét nem kötötte le az előadás, hiszen a koncert félidejében mindenki rohant a büfébe, de egy lelkes mag mindig ott ült. Többnyire én is. Ő ismertette meg velem, Alexis Korner, Muddy Waters, Clifton Chenier, Johnny Winter és mások munkásságát.
Erről jut eszembe egy történet: Péter az egyik előadásában Muddy Waters-ről beszélt. A szünetben, vettem a bátorságot és odamentem hozzá (kb. 13 évesen). Félénken megszólítottam, és mondtam neki, nekem meg van Muddy Waters összes felvétele. Mondtam úgy, hogy a birtokomban volt egy Yugoton nyomású dupla lemez a felvételeivel. Azt gondoltam, hogy ennek a figurának olyan fura neve van, Muddy Waters, és nem is értem a szöveget, amiről énekel, (kínai angol) a lemez ráadásul dupla (anno nem volt gyakori a dupla lemez a boltokban), akkor ez egy nagy ritkaság lehet! Péter nézett rám, nem szólt semmit, csak elmosolyodott, aztán megbeszéltünk egy találkozót, ahol egy perc alatt kiderült a tudatlanságom. Az azóta eltelt évek alatt, számtalan felvételt cseréltünk, hol én, hol Ő segített nekem. Hogyan kapcsolódik a zenekarhoz? Sok koncerten volt. Néha jogosan, néha elfogultan, néha jogtalanul kritizálta, vagy éppen dicsérte a zenekar koncertjeit. A kezdetektől fogva fontos volt a véleménye. Sokat segített a zeneszerzők és számok felkutatásában, ha adódott lehetősége, akkor valamelyik műsorában népszerűsített minket. Mindig jelen volt a háttérben.

A lemezről:
A most megjelent lemez, bármilyen deviánsan is hangzik a 10 éves feloszlásunk alkalmából készült. Ezt nem szokták ünnepelni, „nemdebár”!
Tudjuk, ma nagyon sok jó előadó és zenekar van itthon. Mivel tanítok, sok új arccal találkozom. Vannak csapatok, akik hasonlóan járják az útjukat, mint ahogyan mi. Jó hallani jó lemezekről, és technikás játékosokról. Sokat tanulunk mi is, mert másként gondolkodnak, mint mi akkor és most. Sok tévút is van!
1997-ben feloszlottunk, de igazán nem váltak szét soha az útjaink. Mindig is voltak közös zenélések. Ez így jó, és így kellett lennie. Nem siránkozunk, ha van mód, játszunk. Mindenki próbálja megvalósítani az egyéb zenei elképzeléseit, de párhuzamosan mindegyikünk tud a másikról. Az elég nagy ünnep, hogy még mindig rendszeresen játszunk egymással! Egy másfajta jubileum, mint, amit az Anniversary (1996) című albumunkkal ünnepeltünk.

„Parking Lot Blues”. Igen, parkolóban állunk, de most nem azért, mert a műfaj itt áll. Nem fogjuk semmire és senkire. Ez van, elmúltak a pörgős évek. Havonta játszunk egy-egy koncertet, ahol mindenki jókedvű, és jól esik játszani a volt dalokat. Nem szoktunk próbálni, sokszor a helyszínen születnek meg a dalok. Egyszerűen csak játszunk. Ma amúgy is rá vagyunk kényszerítve, hogy rögtönözzünk, hiszen mindenki, mindenhol, mindenkit helyettesít.
Egy pár koncertet felvettünk, de nem úgy, ahogy ma szokás. Látványosan kivonul egy stúdió, technikusokkal, ilyen-olyan ketyerékkel, majd jön egy 30 órás stúdiómunka, ahol eltüntetjük a zene emberi oldalát. Hanem, nyersen, ahogy a helyi technika adta. Egy sávra vettük fel az egészet, egy teljesen átlagos, kissé lestrapált klubkeverővel, ami még olykor-olykor hallhatóan recseg is, mint valamikor a ’60-as években. Mindegyikünknek van bakija a lemezen. Jobb és rosszabb pillanata. Nem tökéletes lemez. Nem is az volt a célunk, hogy hibátlan anyagot készítsünk. Hogy megmutassuk, hogyan is kell ezt csinálni. Mindenki tisztában van, hogy mi született, hiszen mindenkinek van más jellegű zeneanyaga, amin nem engedi meg magának azokat a bizonyos pontatlanságokat, hamisságokat, ami szerintünk, itt nem zavaró.
Szavazással döntöttünk melyik változatok kerüljenek a lemezre. Vannak dalok amik jobban, és vannak, amik nem olyan jól szólnak. Amilyen nyersen szól egy koncert. Szerintem passzol a műfajhoz. Szándékosan nem dolgoztuk el a számok végeit, sokszor durván és gyorsan ér véget egy-egy felvétel, nem szerettünk volna közönségzajt, csak a csupasz számokat. Nem egy lemezem van, ami hasonlóan készült, csak a mai hangzásigénynek, fülidegen. Amerikában ma is jelentős irányzat a garázskoncertek készítése.
Készíthettünk volna egy új stúdió albumot, de szerintünk most ez nem aktuális. Nem akartunk blöffölni. Ezért, könnyen támadható a lemez. Amilyen könnyen kritizálható, olyan hosszúra sikerült. Egy koncert anyag nem 3-4 perces számokról szól. Sok hosszú, végtelennek tűnő blues van rajta. Tudjuk, letűnt a ’70-es évek hallgathatatlanul unalmas gitárszólóinak korszaka, de szeretjük ezeket a számokat, attól függetlenül, hogy a többségük örökzöldnek minősül, és rengeteg változatban hallhattuk már. Anno 150-170 számos repertoárunk volt. Sok koncerthez, sok szám kell a változatossághoz. Az élet lecsupaszította, nem csak a zenénket, hanem a listát is. Viszont, annyit játszottuk a számokat, hogy még ma is mikor előkerülnek, szinte ugyanúgy szólnak, mint a hőskorban. A világ másfelé sodorja a zenét, és minket is. Én rengeteg műfajban dolgozom, nem különben Gyula, Fifi. Kamatoztattuk a tanulópénzt.
Más zenében, máshogy. Most az-az életünk, de ez mégsem azt jelenti, hogy nem ez (remélem érthető)! Szerintem, mi már együtt öregszünk meg.
Ha ez igaz, akkor nagyon nagy szerencsénk van. Ma nem ez a jellemző. Elfogadtuk egymást, aminél nem kell több.
Mai napig is sok zenekar táplálkozik abból, amit valamikor elkezdtünk. Talán nagyképűségnek hat, de sok zenekar és előadóra volt hatással a csapat zenéje. Egy pár név: Szűcs Gábor, Pribojszki Mátyás, Nagy Szabolcs, Takáts Tamás, Péli Barnabás, Quimby. Ez a folyamat, ma is jelen van, látva a bulikra rendszeresen jövő ifjú titánokat.
A lemezen játszó vendégzenészek mindegyikét régóta ismerjük. Így, Ripoff Raskolnikov az első a sorban, akit megemlítenék. Vele játszottunk a legtöbbet. Kölcsönös tisztelet van közöttünk, úgy, hogy az elmúlt 15 évben akadtak közös sérelmek, kevésbé jól sikerült bulik. Mégis, ha úgy adódik, a mai napig is szeretünk egymással játszani.
Szász Ferenc gitáros, aki pont azok közé tartozik, akiknek egykor meghatározó élményt jelentett a Palermo zenéje. Ő szerintem egy nagyon tehetséges gitáros. Én nem ismerem annyira, mint a Jenő, de szerintem hasonlóan vélekedünk róla: „Fajin Csávó!”.
Long Tall Sonny gitáros, énekes: nos, hármójuk közül Ő, a legfiatalabb, és őszintén megvallom, egy igazi gyöngyszem. Kevés előadó van hazánkban, aki ekkora kisugárzással, karakterrel bír, mint személye. Mikor még játszott a Spodeeodee nevű zenekarom, Ő volt Szűcs Gábor majd Mezei Ádám után az utolsó a gitáros a sorában. Hamar rá kellett jönnöm, hogy nem az a zenész, aki a ma divatos bluesgitározást játssza. Bizonyos blues-irányzatokat nem fog, és nem is akar eljátszani. Mégis, most már az ötödik közös évet tapossuk, úgy, hogy már rég nem létezik az a zenekarom. Látni és hallani kell! Sajnálom, hogy viszonylag kevés fórumot kap, pedig Wild Cows nevű formációjával igazán megérdemelné a „tapsot”.
Ez a lemez egy lenyomat arról, ami múlóban van, ami ki tudja hogy, hogy fejeződik be. A terveket nem művien irányítva kell megvalósítani. A karriert lehet ugyan egyengetni, de ez csak akkor hiteles, ha nem megerőszakolt, nem feltétlen sikerorientált, hanem cirkuszmentes és ösztönös.

I. Nemzetközi Jimi Hendrix Fesztivál

I. Nemzetközi Jimi Hendrix Fesztivál
2007. október 13., Budapest
Fonó Budai Zeneház

Nyitás: 17.00 - Lemezbörze
Koncertek: 19.30-tól

Koncertek:
Psychedelic Sunrise (I)
Rudy Kronfuss Band (NL)
Bornemissza Ádám (H)
Halper László Trio (H)
Jimi Hendrix Memorial (H)



Vendégek:
Benkő Zsolt, Petendi Tamás, Ferenczi György

Jimi Hendrix 37 éve halt meg. Hihetetlenül gazdag zenei örökséget hagyott ránk, rajongói rendszeresen előveszik lemezeit, koncertfelvételeit, úgy tűnik, sosem unják meg a Hendrix-életművet. Emellett Jimi Hendrix zenei öröksége évről-évre lemezek sokaságán érhető tetten.

CD, DVD ma már raklapszám beszerezhető, de a teljes Hendrix-érzés átéléséhez egy dolog már véglegesen hiányzik: koncerten meghallgatni. Érezni a hangerőt, a zene pillanatnyi varázsát, a szellem érintését...
Ezt hivatott felidézni a Jimi Hendrix Memorial Band lassan 15 éve, és ezt az érzést próbálják meg most több külföldi és magyar zenekar társaságában egy estére megosztani azokkal, akiknek hiányzik Hendrix-élményeik közül az élő koncertmuzsika.
Néhányan elhatározták, hogy felidézik Hendrix zenéjét egy este erejéig, és találkozóra hívnak minden Hendrix-kedvelőt 2007. október 13-án, szombaton Budapestre, a Fonó Budai Zeneházba.
A fellépő előadók között az autentikus és az újraértelmező felfogás is képviselteti magát, mivel fontosnak tartják, hogy ne csak emlékezzenek, hanem gondozzák is a ránk hagyott hatalmas örökséget.

Special Guest Szabó Tamás

A napokban Special Guest címmel új lemeze jelent meg Szabó Tamásnak, és a Palermo Boogie Gang-nek is új CD-je jött ki, melynek címe Parking Lot Blues. Szabó Tamás jóvoltából elsőként a saját lemezéről és a zenéhez való viszonyáról olvashatunk, majd később a Palermo Boogie Gang történetével és az új lemezével ismerkedhetünk meg.

Special Guest Szabó Tamás
A lemez alapgondolata már régen megfogalmazódott bennem, még 1997 körül, amikor az első szólólemezemen dolgoztam. Szerettem volna egy olyan anyagot készíteni, ahol nem csak a koncertekről ismert zenei oldalamat mutatom meg újból a közönségnek, hanem azt, ahogyan esetenként elkalandozom egy más zenei területre. Szeretem a ma születő zenéket, az új hangzások adta lehetőségeket. Szeretnék lépést tartani, miközben tudom, hogy a hangszerem nem a modernségre hivatott, hiszen a legautentikusabb hangszerek közé tartozik. A hangszíne miatt nehéz beilleszteni a ma zenéibe. Fantasztikus szájharmonikások vannak a világban, akik új és új technikákat fejlesztenek ki, (szinte követhetetlen a felhozatal) de nem tudnék olyan herflist mondani Stevie Wonderen kívül, akinek a szájharmonika tudása a könnyűzenén keresztül lett ismert. A popzene, ugyanakkora kihívás, mint a blues megtanulása. A kettő ötvözése nem új keletű. Magyarországon viszonylag kevesen ismerik Little Axe nevét, és a Cafe Del Mar elektronikus zenekarnak is inkább a poppos oldalát hallgatják. A kedvenceim közé tartozik a Propellerheads remix csapat, de az ő zenéjük már jóval merészebben elrugaszkodik az általam elkészített anyaghoz képest. Ők voltak többek között azon úttörők, akik ötvözték a mai irányzatokat a tradicionális zenékkel, hangszerekkel, blues-zal. Én igazából még régebbre tenném ennek a műfajnak a keletkezését. Gyökerei visszanyúlnak az első surf zenekarokig, mint pld. Hustlers, Pastel Six (1960). Angliában, Amerikában, Franciaországban mára már jelentős irányzattá vált ez a műfaj. Sorra jelennek meg a rég nagy jazz előadóinak eredeti felvételei, híres DJ-k lemezein.
Tudom, ijesztően hangzanak ezek a szavak egy blues blogon, de az a CD, ami a napokban jelent meg, egy különleges blues lemez. Blues, mert régi tradicionális dalokat, vagy ismert számokat forgattunk ki, mint pl. a Rolling And Tumbling, Wang-Dang Doodle, Hound Dog.
Az eredeti felvételeket hallgatva folyton ott zakatol az a groove, amit a mai zenei nyelvvel ötvözve, egy számomra új, érdekes világ született. A lemezen számos nagyszerű zenész muzsikál. Mindenki csak olyan feladatot kapott, amiről tudtam, hogy meg tudja csinálni, és nem kell erőlködnie, mert nem érzi a zenét. A névsor igazán gazdag: Ripoff Raskolnikov, Little G. Weevil, Sena, Long Tall Sonny, Sonja, és még sok ismert énekes. A hangszeres zenészek névsora is erősen a blueshoz kötődik, pl: Benkő Zsolt, Nemes Zoltán, Bacsa Gyula Gyenge Lajos, csak hogy pár előadót említsek.
A műfajra jellemző az eredeti előadók felvételeinek becsempészése, így hallható: Bo Dollis, Howlin’ Wolf, Muddy Waters, Bo Diddley, Marva Wright, Diamanda Galás hangfoszlányai, valamint számos loop egyéb előadóktól, pl: Coax, Captain Beefheart, Bernard Allison, Price, Skeewiff, Apples stb. Nem volt egyszerű megtalálni azokat a zenei részleteket, tempókat, dallamokat, amik az általam elképzelt zenéhez kellettek. A felvételek készítése jó alkalmat adott arra is, hogy számtalan más, számomra még nem ismert előadó anyagát meghallgassam.
A korongra felkerült zene jellegzetessége, hogy ellentétben a mai minimalista felfogással, viszonylag zsúfolt. Szerettem volna megtartani az archaikus bluesokra, annyira jellemző koszosságot, „kavarást”, rendezetlen, mégis rendezett díszítéseket. A CD-n nem feledkeztem meg az akusztikus blueshangzásról sem, így több rövid, egyhangszeres szóló kapott helyet.
Az anyag arculatánál számításba vettem, hogy egy ilyen jellegű zenét nem lehet több ezres példányszámban eladni (főleg itthon), nem csak a stílus ismeretlensége miatt, hanem az általános lemezpiac hanyatlása, és a reklámlehetőségeim végett is. Ezért csak kis példányszámban jelent meg. Inkább a ma közkedvelt letöltős oldalakra helyeztem fel, mint például a www.dalok.hu zenei portálra, amúgy is eredetileg MP3-as formátumban szerettem volna megjelentetni (utalva a korra), de sajnos előadó jogilag erre, egyelőre még nincsen mód.

Miért kapta a lemez a Special Guest Szabó Tamás címet? Részint a zene elárulja, részben a saját szerepem ezúttal nem kizárólag csak a szájharmonikázásban merült ki, hanem a zenék jelentős részét én hangszereltem. Két segítségem volt egy-egy szám erejéig, akiknek ezúton is szeretnék köszönetet mondani, Czomba Imre, és Bacsa Gyula. Mostanában egyre többet foglalkoztat egy hangkép megszületése, egy dallam, harmónia meghangszerelése. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem érdekel a herflizés, csak én ezt az utat próbálom ki, a saját magam megújulásának. Mindig is voltak külön vargabetűim, amik egy kissé elrugaszkodtak a tradícióktól, vagy a szigorú értelemben vett bluestól. Viszont mindig visszakanyarodtam oda, ahonnan jöttem, ahova igazán tartozom (lásd, a 2006-ban megjelent Obsession lemezemet). Ezért sem lehetek igazán jólmenő, „belvárosi” popzenész. Szerintem, a hangszeres képzettség, (ez alatt a technikás, jellegzetes blues és rétegzenészeket értem) meggátolja, hogy valaki olyan számokat írjon, ami a rádiókban slágerré válhat (legalábbis erre enged következtetni a médiumokból ismert slágerlista). Ha valaki meg tanult jazzt játszani, akkor már képtelen elvonatkoztatni (tisztelet a kivételnek), adott esetben a slágerhez lebutulni.
Tudom, hazánkban nehezen fogadják el, hogy valaki egyszer bluest, majd könnyűzenét, klasszikus darabokat, vendéglátós slágerzenét játszik. Pedig ez Magyarország. Ma azok a zenészek tudnak fennmaradni akik nyitottak, és megpróbálnak alkalmazkodni a jelenlegi piachoz. Nagyon tisztelem azokat a kollegákat, akik egy zenére teszik fel az életüket, és abból mindent elsajátítanak amit csak lehet, de én nem egy műfajt, hanem egy hangszert szeretnék megismerni. Feltérképezni a határaimat, a kreativitásomat, adott esetben a merszemet. Minden előadónak vannak, érdekes korszakai, amiből vagy tovább lép, vagy meghátrál, mert ráérez mi az, ami már kurválkodás, megerőszakolása önmagának, vagy mi az, ami az illetőt még kiforrottabbá teszi. Amíg ez az önkontrol megvan, addig tanul és fejlődik a zenész, utána már csak trónol, és a sablonosság hatalmába kerül. A publikum felöl jövő jelzések csak mindig másodrangúak lehetnek egy jó zenész fejlődésében. Ha a közönség nyitott, akkor elfogadja azt az alkotót, aki az egyről a kettőre szeretne lépni.

Szomorú hírek

Az elmúlt napokban két szomorú esemény történt, 2007. szeptember 17-én reggel elhunyt Ernie Payne énekes/gitáros, majd szeptember 23-án napjaink egyik legkreatívabb harmonikása Gary Primich.

Ernie Payne Louisianaból származik, zenéjében a delta blues és a folk zene keveredett. Első lemeze Coercion Street címmel 2004. áprilisában jelent meg a Black & Tan Records gondozásában. A lemezt a kritika lelkesedéssel fogadta, pozitív írások jelentek meg a Blues Wax és a Blues Revue oldalain. Néhány alkalommal Európában is koncertezett, eljutott Hollandiába, Franciaországba, Írországba és Belgiumba is. A halál Los Angelesben érte.

Gary Primich még abból a generációból való zenész volt, aki közvetlenül tanulhatott a mesterektől, de amellett, hogy megbecsülte a hagyományt, egyéni hangzást alakított ki.
Chicago külvárosában született, serdülőkorában vette a kezébe először a szájharmonikát. 1984-ben Texas-ba költözött, majd külsősként dolgozott egy austini klubban. 1987-ben Jimmy Carl Black-el megalapították a Mannish Boys-t, velük két albumot készített.
1991-ben jelent meg az első saját albuma, majd ezt jobbnál jobb lemezek követték: Travelin’ Mood (1994), Mr. Freeze (1995), Company Man (1997).
Az utolsó lemeze 2006-ban jelent meg Ridin The Darkhorse címmel. Ezen az 50-es évek rockabilly zenéje, a roadhouse blues, a honky tonk country ill. a New-Orleans-i stílus keveredik.
Nemcsak Amerikában, hanem Európában is sikeres volt, és elismerték a tudását.
Tom White mondta róla: „Garry Primich mindent tud, de azt nagyon. Piszkosabb country blues, dögös vastag chicagoi, chromatikus harpos swinges, hihetetlen sokoldalú.”
Szerette az embereket, szerette az állatokat, szeretette a zenét és szerette az életet.

Koncertlemez Eric Bibb-től